Isten versek

Berzsenyi Dániel – Fohászkodás

 

Isten! Kit a bölcs
Lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke
Óhajtva sejt:
Léted világít,
Mint az égő nap,
De szemünk
Bele nem tekinthet.

Te hoztad e nagy
Minden ezer nemét
A semmiből,
A te szemöldöked
Ronthat s teremthet
Száz világot,
S a nagy idők
Folyamit kiméri.

Ismeretlen szerző – Ima Édesanyámért

Ismeretlen szerző - Ima ÉdesanyámértMennyei jó Atyám, őriző pásztorom,
Kelő nap fényénél hozzád fohászkodom.
Fejet hajt előtted a fűszál, virágszál,
Hálát adok néked, hogy reám vigyáztál.
Ne hagyj el engemet édes jó Istenem.
Oh, ha te vagy velem, kicsoda ellenem?
Függeszd őrző szemed édes jó anyámra,
Hints áldást fejére, a lába nyomára

Dsida Jenő – Olyan egyszerű

Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.

Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!

Holnap fehér abrosz mellett ülök,
s piros alma, sárga körte
koppan a verenda tetejére,
s aranybort iszom ezüst-pohárból.

Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szívem:
Milyen jó lesz a mennyországban!

Dsida Jenő – Templomablak

Szent-Iványi Sándornak

Kik csak az utcán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kíváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, –
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
hunyt szeme-gödre.

De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll: –
Nézz a csodára! –

Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártír mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:
a földön itt lent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! –
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!

Dsida Jenő – Kánai menyegző

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbe futott, tág verandán.

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.

Súgva mondja: “Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen.”

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

Visszanézünk… – Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

Sík Sándor – A keresztúton

Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.

Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűz Mária szembe.

A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.

Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,

Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből test edzett.

Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,

Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!

Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta…!

Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végképp!

Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.

Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.

Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.

Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.

Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbevesző végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Ady Endre – Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Gyóni (Áchim) Géza: A dicsőséges jobbhoz (Hadifoglyok istentiszteletén)

Gyóni (Áchim) GézaDicsőséges Jobb, Szent István keze,
Rád néz a vészben Árpád nemzete.
Ki megmozdultál minden zivatarban,
Ma sem maradhatsz mozdulatlan.

Mikor ránk törtek orvul, rettentően,
Utat mutattál minden útvesztőben.
Földünk és fajtánk zsarolói ellen
Ott voltál minden küzdelemben.

A Muhi pusztán és Mohács alatt,
Hogy e nemzetnek magja nem szakadt,
S szét nem szórták, mint pelyvát a szelek,
Dicsőséges Jobb, hála teneked.

Vezéreinknek annyi nemzedéken
Varázserődet szent örökségképen,
Dicsőséges Jobb, ha át nem adod,
Hogy értünk volna tíz évszázadot?

Hisz, mint az árnyék tűnnek el a népek,
Kiket vaksorsuk örvénybe vezérlett,
És földönfutó milliók jaját
Visszhangozzák az éjszakák.

Tébolyult bolygón kong a halál-óra,
És megnyílott a népek koporsója.
Ki mondja meg: a rontás ereje
Holnapra kelve kit fektet bele?

Ó, minket is, lásd, erre szánt az ellen.
Eltipró árja zúdul ránk veszetten.
Kárpátok ölében ősi templomodra
Csóvát hajítani készen áll a csorda.

Dicsőséges Jobb, amelyet alkottál,
Nem hagyhatod, hogy rom legyen az oltár.
Mozdulj meg, Szent Jobb, ím hozzád repítnek
Forró fohászt a nyomorgatott szívek.

Dicsőséges Jobb, ne engedd, ne engedd,
Hogy vak pártosság épp most gyöngítsen meg.
S amelynek híján annyi sebünk égett,
Teremts közöttünk szent, erős egységet.

Nem áshat oly sírt, – ha még annyi vadja
Kezét és lábát tövig elszaggatja,
S ha temető lesz már a világ végig,
Fejfáink is a szabadságot védik.

Idegen földön bujdosva, kesergve,
Borulunk mi is, szent király, kezedre
S esdeklünk: árán annyi drága vérnek,
Te szerezz békét Árpád nemzetének.

Ránk borultán a vak sötétnek
Mi rabságunkban is te légy szövétnek.
S kik megbűnhődtük minden bűneinket,
Dicsőséges Jobb, vezess haza minket.

Mint a galambok ülnek haloványan
Nővéreink a bánat klastromában,
Kik elvesztettek férjet, gyermeket,
Ó, még többet is elveszítsenek?

Dicsőséges Jobb, magyarok vezére,
Szálljon erőd a vezérek kezébe.
S mit annyi balkéz oly balogul tartott,
Dicsőséges Jobb, te fogd meg a kardot.

Hogy látva lássa a halálos ellen:
Nem áshat oly sírt, melybe elföldeljen
Bús gyökeréig mártír-vértől ázott,
Anyatejen szítt ősi szabadságot.

Dicsőséges Jobb, ó, vezesd e népet,
Melyet romlásra annyiszor ítéltek.
S ne hagyd, hogy amely annyi mártírt nemzett,
Idegen földön bujdossék e nemzet.

Esdeklünk: Szent Jobb, te csoda-intésed
Szakítsa végét már a szenvedésnek.
És a megbékélt milliók felett
Süssön fel áldott ünneped.

Teréz anya – Himnusz az Élethez

Az Élet egyetlen esély – vedd komolyan
az Élet szépség – csodáld meg
az Élet boldogság – ízleld
az Élet álom – tedd valósággá
az Élet kihívás – fogadd el
az Élet kötelesség – teljesítsd
az Élet játék – játszd
az Élet érték – vigyázz rá
az Élet vagyon – használd fel
az Élet szeretet – add át magad
az Élet titok – fejtsd meg
az Élet ígéret – teljesítsd
az Élet szomorúság – győzd le
az Élet dal – énekeld
az Élet küzdelem – harcold meg
az Élet kaland – vállald
az Élet jutalom – érdemeld ki
az Élet élet – éljed!

Ismeretlen szerző – Isten tenyerén

Életem ott van Isten tenyerén
azért nem félek én.
Bármi fáj nekem, mosolyog a szemem.
Száz jajszó között is bízom vakon,
hitem fel nem adom.
Rám törhet vadul ezer baj, veszély,
Isten így szól: Ne félj!
Miért is? Mitől is félhetnék én?
az Isten tenyerén!