Haza versek

Végvári Vazul – Az Öreg

oreg A Kossuth tér sarkától
híd vezet a vértanúkra emlékező térre.
Átellenében a honatyák kupolás csarnoka,
Báthory útja és nádorok nevére koppanó kövek,
Kossuth és Széchenyi… Neveikkel büszkélkedő környék
akiket becézett, a sokak és sok mindent látott kerület
neked itt adott helyet, olyan ívek fémjén,
hogy megállhass, de le nem ültetnének,
kalapod se kérik udvariasan el,
csak figyeli Aulich, Perczel és Kiss János
utad merre veszed;

vagy vársz még egy kevéssé
– valakit? Még jöhet az időben, talán
a hidakon, budai hegyen át
tán nyugatról? Ide, mifelénk?
Kalapodról mintha novemberi köd peregne
drótkeretjén át a szemedre. Homályba borító üveg.

Ó, Öreg! Te mit is képzeltél?
Ennek az országnak csarnokaiba, erre, még
valaki jöhet?

Látod, a hidat csak később verték alád
s a bilincseket elhurcolt kulákok
paraszt gyerekei hozták a kezedre; lesöpört padlásról
hullatott magvak a földükbe rohadtak –
­Moszkvától idáig láthattad, mind az
útjelet, hogy a nép igaza útján, ami
eljövendő, ebben a hazában
t e még megteremtheted.

Ó, Öreg, kábított hiszékeny
te paraszt becsület!
Most aztán várhatsz itt

– meg mi is veled.

Október… november: ez az az idő;
(a kövek a vért már rég levedlették)
Lám, magad kezét szorítja a korlát.

Húzd a kalapot mélyen a szemedre.

Még valaki jöhet.

Szuhanics Albert – Boldogasszony Anyánk

boldogasszonyanyank

Boldogasszony Anyánk, tekints le az égből,
Őrizőn figyelj ránk, a mennyei székből!
Miként egy jó anya, úgy nézzél e népre,
Add, hogy fogyásunknak, végre legyen vége!

Szent István királyunk, egykor szent kezedbe,
Ajánlá országunk, esküdvén nevedre.
Óvó tekinteted járjon minket körül,
Mi boldogok leszünk, az Isten könyörül!

A Kárpátok ölén imád minden magyar,
Új zsoltárok zengnek hegyen, völgyön hamar!
Szent fiad örvendez, mi rossz, fordul jóra,
Ím visszatér Urunk, közeleg az óra!

Légy hát engedelmes, legyél töredelmes,
Legyél szerelmetes, szeretettel teljes!
Lelkedet mossad hát, patyolat tisztára,
Úgy várjál Uradra, Istened szavára!

Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja,
Királynőnk, magyarok Nagy-Boldogasszonya!
Apostol-királyink, országunk szentjei,
Előtted szolgálnak, míg létük mennyei.

Érdemük láthatják, angyalok az égben,
Koronánk üzenet, úgy ahogyan régen.
Szent és sérthetetlen ez az ország, s népe,
Legyen itt boldogság, bőség, örök béke!

Dugasz István – Hit nélkül

aug20

Árpád az ősünk és vezérünk
Nélküle itt soha nem élhetünk.
Nekünk e földet ő szerezte,
Árpád sávos zászló vezette.
A turul jelkép a zászlaján,
– E jelkép örök neked hazám.
Aki e jelképet tagadja
Magyart itt látni nem akarja –
István tette szentté a magyart,
Ő mindenkinek csak jót akart.
Ott ahol volt, szentlélek lakott,
Ő nekünk egy országot adott.
Mert pogányként nem lenne magyar,
Mi sem lennénk más, mint az avar.
Nevünk szép volt, mint a félhold,
Köröttünk mindenki hódolt.
Amikor még igaz volt a magyar
Nem bánthatta az idegen kar.
Ahogy veszett a hitünk
Egyre gyengébbek lettünk.
Hit nélkül a végén elveszünk,
Hisz nem él bennünk a szellemünk.
Lassan nem tudjuk mi a haza,
Olyan, mint elkergetett anya.
Olyanok vagyunk, mint a jéghegyek,
Előbbre valók az érdekek.
Más okok miatt elolvadunk,
Talán csak egy emlék maradunk.

Ábrányi Emil: Él a magyar…

abranyiemil
Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,
Mély sülyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentül hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a múlt!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen… ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát –
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szívedtől
Új lángra gyullad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket ül!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenül:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Kölcsey Ferenc: Himnusz

kolcsey
A magyar nép zivataros századaiból.

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Petőfi Sándor: 15-dik március 1848.

petofisandor
Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyugodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!… már ezentúl
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjúság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyűlés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szívekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!…-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég… most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! –

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az útóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szívem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjúság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet…
Napóleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Ernesto Pinto – Dal azokról, akiket a holnap megkoszorúz


Áldottak az özvegyek,
kik a holt apák puskáját a fiak kezébe adják,
a műhelyben a helyükre állnak és a mezőkre mentek.
Az ósdi tűzhely általuk parázslik fel újra,
s a fiatal búza beérik az olajfák árnya mellett.

Áldottak a gyerekek,
kik búgócsigáik sarokba téve rohantak tankok ellen,
s utolsó sóhajukkal anyjukat hívták és a hazát.
Általuk szállnak vissza a lepkék és ragyog a lég,
s víg nevetés fecskéi ébresztgetik a rét virágát.

Áldottak a diákok,
kik zsongó iskolából az utcára rohantak,
zsebükben töltényre cserélve át a ceruzákat.
A madarak általuk hozzák vissza a napok virágát,
a nyíló körtefákon meg a tavasz fehér ruhát kap.

Áldottak a munkások,
kik testükkel harcolták meg az utca harcát
és az ismeretlen szabadságot a porból kiáltva hívták.
Értük a gyárkémények ajkán új zsoltárok fakadnak
és a házak ablakán, mint a nap süt be az igazság.

Áldottak az öregek,
kik merészebbek és bátrabbak voltak a fiataloknál,
géppisztolyok ellen mellük falát emelve.
Általuk őrizhetik majd nagyapák az unokákat,
olcsó pipájuk kereken szálló füstjén merengve.

Áldott légy Budapest,
lerombolt falaiddal és megcsonkított szobraiddal
széttört hídjaiddal és földre sújtott tornyaiddal!
Áldott légy Budapest,
gyászodban, megkínzatásodban, szivárgó sebeidben,
mert csorgó véred lemossa földünk gyalázatát
és halottaid nyomában biztos lábaddal indul a
szabadság!

Buda Ferenc – Pesten esik a hó


Pesten esik a hó.
Keringve kavarogva.
A Dunán a habokra,
lelkük-vesztett romokra,
kivert ablakszemekre,
kékszájú emberekre,
Csepelre és a Gyárra,
a moccanatlan Várra.
Tépett szélű sebeken,
dacoló üzemeken,
aszfaltra száradt véren
megül halottfehéren.
Hordja a szél a földön.
Viszi a szél az égen.
Pesten esik a hó.
Nyílt sebre friss kötésnek,
Pest talpig hófehérben.

Zelk Zoltán – Feltámadás


Úgy vonaglanak szavaim, mint Budapest kövein
a haldoklók, s oly formátlanok, mint a magyar ifjak
és munkások szétroncsolt holtteste. De lehet-e most
másként szólnom? Én nem tudok. Én nem tudok mást,
csak sikoltani. Felsikoltani az egekre és leborulni
a világ legnagyobb hősei, a mai magyar ifjak előtt.
Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott
drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneimtől
és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem
már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők,
s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a
feltámadás!

Tamási Lajos – Piros a vér a pesti utcán


Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő, ez maradt,
csak ez maradt már menedékül.
Valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra.
Selyem-színei kidagadnak,
ismét mienk a pesti utca.

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
– Kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez.
Piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz?
Véres volt a kezed már régen.
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt.
A három szín lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót!

A három szín lobogó mellé
tegyetek három esküvést!
Sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét.

S fogadalmat, te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér!