Élet versek

Petőfi Sándor – A puszta, télen

petofisandor

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Így sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizma szárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-oda néz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkózni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a túlsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

Weöres Sándor: Paprikajancsi szerenádja

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben,
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt keblemen reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidből vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Hull a fűrészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek,
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem a, kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc

Petőfi Sándor – Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek…
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpülnek, elröpülnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderül.
Ajka még mosolyog, s szemébe
Könny tolul… ennek sincs vége,
S ajkán újra mosoly ül.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Nádor Tamás – Szeptember

Aranylabda szisszen:
leereszt a nap,
hegy mögé szuszogja
a hulló nyarat.

Kiürült a pálya,
nincs nézősereg:
szélbe szállingóztak
a falevelek.

Csak a sárga gyep van,
rajta tűz nyoma,
nyár üszkét szaglássza
egy ázott kutya.

Kányádi Sándor – Jön az ősz

Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.
Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.

Petőfi Sándor – Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Teller Ede – Vers cím nélkül

templomablakTudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.

Conrad Ferdinand Meyer – A csillagok alatt

A föld fia, ki tűző napban harcol,
ki munkál és lovat munkára hajszol,
ki messze célért küzd ott lent a porban,
mely rászitál, – hihet a csillagokban?
De lankad már a ló, sötét az ösvény,
csillogni kezd az égi és örök fény,
a szent törvények rendje csillog most elő.
Elült a harci zaj. A nap lemérhető.

Radnóti Miklós – Előharang egy “monodrámához”

(részlet)

IstenÉn én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Nagy Erzsébet – Az idő

Nagy Erzsébet - Az időNem tudom, mit hoz majd,
Csak hiszem:
Üres poharam elbírja,
S szomjam oltja…
Nem tudom, száraz rózsáim
Meddig virulnak,
Csak hiszem:
Örökké bennem illatoznak…
Nem tudom,
Gyertyám mikor lobog majd,
Csak hiszem:
Fénye arcokat ragyog be…
Nem tudom,
Miért nem láthatom
Megfestett képem egészét,
Csak hiszem:
Előbukkan, s reám tekint…
Akkor majd
Felröppenek a mélyből,
S gömbként formálom
A megfoghatatlan időt…