Magyar Ari – 1956. október 23. emlékére

A recsegő-zúgó rádiószó mellett – ülünk körben,
könnyes szemekkel hallgatunk.
Hírek jönnek a szabadság reményével,
és mi izgatottan – csak szipogunk.

Ujját szájára téve a nagyapám jelzi csak,
még egy pisszenés se essék
Hisz – most a sorsdöntő pillanatok jönnek,
mik – a szenvedéseinkre hoznak majd vigaszt!

Nap, mint nap könnyes-mámoros, forrólázban égve,
a rossz kis rádióra tapadunk,
a boldogság és a kétség mezején járva,
a bátrakra – együtt érzőn gondolunk!

Nem sokáig tartott a mámor, földünkön dübörögnek át,
a megtévesztett, páncélos szovjet katonák!
Felszántják a tarlót az elhurcolt férfiak helyett!
Ifjak sora hullott a porba, – az életük elvétetett!

Nagyapám nem csitított többé, de hangosan zokogott,
vádolván sorsát – az öregségért,
hogy a szabadság fáklyalobbanásnál,
jó-maga már nem lehetett ott!

Most már én léptem éveimmel az ő korába,
és csalódottan, döbbenten figyelem:
ez a szenvedő föld – ötven év után is,
népnyúzó árulókat, gyilkosokat terem!

Kik nem hagyják, hogy méltó emlék gyanánt
márvány hirdesse a hősök dicséretét,
a titkolt, s elhagyott tömegsírok mentén,
és a temetők rejtett, jeltelen sírterén.

A gyilkos virul, miközben a szárazra sírt szemek,
reményvesztetten merengnek el,
Ifjak élete, szenvedése, a vér és fájdalom
mi végre volt? És csak úgy – az enyészetbe tűnnek el?